Az Apollo árnyékában
A szovjet űrprogram első évtizedét, beleértve a Hold eléréséért folyó versenyt az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség illetékesei is figyelemmel kísérték, majd az eredményeket egy 1967-ben készített jelentésükben értékelték részletesen.

 

A Space Review folyóiratban a közelmúltban megjelent cikk szerzője szerint a CIA-t nem érte meglepetésként a Szputnyik–1 felbocsátása, ők már hónapokkal 1957 októbere előtt figyelmeztették az amerikai felső vezetést a várható eseményre. A Szputnyik-sokkot elsősorban az okozta, hogy az USA politikai vezetői, különösen Eisenhower elnök nem megfelelően reagált a CIA jelzéseire. Az amerikai hírszerzés összességében jó munkát végzett az űrverseny idején. Megfelelő volt a földi hírszerző szolgálatuk, később pedig fotófelderítő műholdak is a rendelkezésükre álltak, sőt a szovjet űr- és interkontinentális ballisztikus rakéták rádióforgalmazásait is le tudták hallgatni. Amerikai szakértőkkel konzultálva következtetni tudtak a szovjetek várható lépéseire.

Ugyanez nem mondható el a Holdért folytatott versenyfutásról. Súlyos hibát nem vétett ugyan az amerikai hírszerzés, több aprót azonban igen, részben a hiányosan rendelkezésre álló információk miatt. Kezdetben például túl optimistán nyilatkoztak a szovjet emberes holdprogram várható tempójáról. Az 1960-as évek közepére a szovjet katonai és civil vezetés közötti nézeteltérések miatt a szovjet holdprogram jelentősen lelassult, így nem tudtak lépést tartani az Apollo-program fejlesztéseivel. A CIA bizonyos mértékig érzékelte ezt, de nem tudtak magyarázatot adni a tapasztaltakra, ezért bizonytalanok voltak.

Tíz évvel a Szputnyik–1 pályára állítása után, 1967-ben a CIA hírszerzési igazgatósága a rendszeres, heti összefoglalóik különkiadásaként évfordulós összeállítást készített a szovjet civil űrprogram első évtizedéről. A dolgozat bevezetője szerint három nézet uralkodott a szovjet űrprogramra vonatkozóan: egyesek szerint a szovjetek kizárólagos célja az volt, hogy látványos akciókkal a lapok címoldalára kerüljenek, mások szerint az egész űrprogramjuk kizárólagosan katonai tevékenység volt, míg megint mások az 1957–67 közötti időszakot a hibáktól és zsákutcáktól mentes, céltudatos fejlesztés időszakának tekintették. Ugyanakkor a szovjetek tisztán tudományos tevékenységről beszéltek, és hangsúlyozták, hogy nem céljuk a versengés az USA-val.

Az Apollo program sikerének kulcsa

A CIA elemzői szerint mindhárom nézetnek volt igazságtartalma, de egyik sem fedte teljesen a valóságot. 1967 októberéig a Szovjetunió több mint 250 műholdat állított pályára, több automata szondát indítottak a Holdhoz és a szomszédos bolygókhoz, mint az amerikaiak, jóllehet az utóbbiak nagy része a jelentés szerint sikertelen maradt, főként kommunikációs problémák miatt. Ugyanakkor a Hold kutatásában sikereket értek el, hiszen a Luna–1 1959 januárjában elrepült a Hold mellett, a Luna–2 becsapódott a Holdba, majd a Luna–3 lefényképezte a Hold túlsó oldalát, amit a CIA „ragyogó sikerként” értékelt. Öt kudarcot követően a Luna–9 1966 januárjában sima leszállást hajtott végre a Holdon, majd három orbitert követően a Luna–13 ismét leszállt. Ugyanakkor a CIA összeállításában megállapítják, hogy a szovjetek meglepően lassan korrigálták a hibáikat, ami nem csak a holdprogramban volt jellemző rájuk. Eközben az amerikai automata szondák (Surveyor és Lunar Orbiter sorozat) jobb minőségű felvételeket készítettek, mint a szovjetek.

A CIA megállapította, hogy míg az USA az emberes űrprogramjában apró lépésekkel, több előkészítő repülés után érte el a célját, addig a szovjetek a „mindent bele” stratégiáját alkalmazták. Nem értékelik a kétféle megközelítés erényeit és gyengéit, ugyanakkor megállapítják, hogy az Apollo-programban az amerikaiak a cél mielőbbi elérése érdekében átvették a szovjet „mindent bele” stratégiát, ami sok űrtörténész visszatekintése szerint az Apollo sikerének kulcsa volt.

 

Az 1960-as évek végén az amerikai felderítő műholdak 150 km magasságból viszonylag részletes képeket tudtak készíteni a szovjet hordozórakétákról. A felvételek minőségét a titkosítás igényeinek megfelelően szándékosan rontották, hogy ne lehessen következtetni, mire képesek valójában az amerikai felderítő műholdak. (Kép: NRO)

 

A CIA jelentése kitér a Voszhod fejlesztésére, majd megállapítja, hogy 1965 és 1967 között megmagyarázhatatlan szünet állt be a szovjet emberes űrprogramban. Arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg a Vosztok–Voszhod űrhajók nem voltak továbbfejleszthetők, a szünet egy minőségileg új űrhajó fejlesztése miatt állhatott be. Ugyanakkor furcsának találják, hogy a szovjetek a Voszhoddal nem hajtottak végre hosszabb időtartamú repülést, pedig az űrhajó alkalmas lett volna arra, hogy túlszárnyalják a Gemini 14 napos időtartamrekordját. Az új űrhajó, a Szojuz 1967 elejére valóban elkészült, első repülése azonban Vlagyimir Komarov tragédiájával végződött.

A CIA értékelte a szovjetek kis (225 kg-os) tudományos műholdjait is, amelyekből évente átlagosan hetet állítottak pályára. Emellett a szovjetek hírközlési és meteorológiai műholdakat is indítottak, amelyek azonban kisebb teljesítőképességűek voltak amerikai megfelelőiknél, a legnagyobb problémát a szovjet műholdak túl rövid élettartama jelentette. A beszámoló szól a Proton hordozórakéta fejlesztéséről is. Megállapították, hogy a Proton 12,7 tonna terhet képes pályára állítani, vagyis kétszer akkora tömeget, mint az addig felbocsátott legnagyobb szovjet űreszköz. Ugyanakkor a rakéta kevéssé volt hatékony, mert hiányzott a harmadik fokozata.

A CIA elemzői arra számítottak, hogy viszonylag gyorsan kifejlesztik a hiányzó harmadik fokozatot, ami azonban nem történt meg. Mindamellett, a CIA elemzői biztosak voltak abban, hogy ha sikerül a Protont kiegészíteni és megbízhatóbbá tenni, akkor az addiginál kétszer nagyobb teherbírású rakétához jutnak a szovjetek, ami már elég egy űrállomás pályára állításához. (Ez az 1970-es évek elején meg is történt az Almaz és Szaljut űrállomásokkal.) Azt is jelezte a CIA, hogy a nagyobb teljesítményű Proton rakétával nagyobb tömegű űreszközt tudnak a Föld körüli pályánál távolabbra küldeni – a tanulmány készítése után néhány hónappal szerzett tudomást a CIA a Holdat körülrepülő Zond űrhajókról.

A jelentés kitér a ma N–1-ként ismert szovjet óriásrakéta fejlesztésére. Megállapították, hogy a szovjetek nem kísérleteztek nagyobb energiatartalmú hajtóanyagokkal (azaz folyékony hidrogénnel), hanem kitartottak a hagyományos üzemanyagok mellett. Ezért nagy tömegű első fokozatra volt szükségük, amellyel 44 MN tolóerőt kellett volna elérniük (a Saturn–V öt F-1 hajtóművének együttes tolóereje 33,5 MN volt). Nyilvánvalónak tartották, hogy a szovjetek az új rakétát emberes űrrepülésekre akarják használni, ugyanakkor arra nem számítottak, hogy „az elkövetkező jó néhány évben emberekkel repülnének a Marshoz vagy a Vénuszhoz, mert az oda-vissza utazás ideje túl hosszú”. Valószínűsítették, hogy a szovjetek célja az, hogy „öt éven belül űrhajósaik leszálljanak a Holdon”.

Nitrogénüzemet épít a Messer a MOL vegyipari óriásberuházásában
Évente 70 milliárd forinttal növelheti majd Magyarország GDP-jét a MOL-csoport új poliol üzeme, amelynek megépítéséhez a Messer Hungarogáz Kft. is hozzájárul.
Digitális karbantartás menedzsment
A megelőző karbantartás egy időigényes folyamat, amelynek dokumentálása – meglepő módon – javarészt még mindig papíralapon történik.
Helyi 5G-hálózatokat hoz létre a Bosch
A jövő gyárainak megteremtésében úttörő szerepet játszanak a saját, helyi 5G-hálózatok. Mobil robotok, önvezető járművek és okosszemüvegek segítik a dolgozókat.
A legkisebb teljesítménymenedzsment IC
Az NJW4750 az európai piacon elérhető egyik legkisebb teljesítménymenedzser integrált áramkör elérhető az Endrich kínálatában.
A science fiction ma már a valóság
Technológiai, kulturális, esetleg evolúciós átalakulást jelent az emberiség életében a digitalizáció? Merre vezet az út a homo sapienstől a homo digitalisig?